Az arca összerándult.

– Köszönöm.

– Ne köszönd még.

– Miért?

– Tulajdonosi megállapodást akarok.

Daniela elővette a dokumentumtervezetet.

– Az ingatlan nem értékesíthető, nem terhelhető meg és nem ruházható át Ms. Ríos hozzájárulása nélkül.

Ofelia megmerevedett.

– Nem bízol bennem.

– Nem.

Ez volt az első alkalom, hogy ezt bűntudat nélkül kimondtam.

– Továbbá – mondta Daniela – Mateo nagykorúságáig lakhatási védelmet lehet kialakítani, de ez nem jelenti Natalia tulajdonrészének átadását.

Anyám rám nézett.

– Tehát kontrollálni akarod.

– Nem.

– De.

– Meg akarom akadályozni, hogy másodszor is elvedd tőlem azt, amit apa hagyott.

Csend.

– És a pénz? – kérdezte.

– Milyen pénz?

– Amit állítólag elköltöttem.

– Az nem „állítólag”.

– Vissza akarod?

Sokáig gondolkodtam.

Daniela rám nézett.

Én tudtam, hogy kérhetnék elszámolást.

Lehetne követelés.

Lehetne vita.

De a pénz nagy része régi volt.

Dokumentáció hiányos.

Az igazi kár nem csak számokban volt.

– Azt akarom, hogy írásban ismerd el, hogy apa támogatott engem, és te eltitkoltad.

Ofelia arca elsápadt.

– Minek?

– Magamnak.

– Ez mit változtat?

– Azt, hogy többé nem mondhatod, hogy képzeltem.

Hosszú csend.

– És a levelek?

– Azok nálam maradnak.

– Értem.

– És még valami.

– Mi?

– Mateo előtt soha nem mondod rólam, hogy elhagytalak.

Ofelia rám nézett.

– Miért mondanám?

– Mert apáról is ezt tetted.

Ez fájt neki.

Láttam.

– Rendben.

Nem mondtam:

„Megbocsátok.”

Mert nem bocsátottam meg.

Még nem.

A következő hónapokban furcsa új kapcsolat alakult ki köztem és Mateo között.

Ofelia eleinte azt akarta, hogy minden találkozás rajta keresztül történjen.

Nem engedtem.

– Ő az öcsém.

– Féltestvéred.

– Nem érdekel.

Mateo hetente egyszer felhívott.

– Natalia?

– Igen?

– Tudsz segíteni matekban?

Majdnem felnevettem.

– Nem vagyok zseni.

– Mama azt mondja, jó vagy.

Ez ironikus volt.

– Rendben.

Videóhívásban tanultunk.

Egyszer hatost kapott.

Félt elmondani Ofeliának.

Megdermedtem.

– Miért félsz?

– Mert rossz.

– Csak egy jegy.

– Mama mérges lesz?

A torkom összeszorult.

– Szokott kiabálni?

– Nem.

– Akkor miért félsz?

– Nem tudom.

Néztem.

Talán nem minden félelem öröklődik.

De az enyém beszélt belőlem.

– Mondd el neki.

– És ha haragszik?

– Akkor is ugyanaz a Mateo maradsz.

Később anyám felhívott.

– Azt mondtad neki, hogy a hatos nem számít?

– Azt mondtam, egy jegy nem határozza meg.

Csend.

– Én régen nem ezt mondtam volna neked.

– Tudom.

– Sajnálom.

Nem válaszoltam azonnal.

– Jó.

– Ennyi?

– Most ennyi.

Anyám lassan kezdett máshogy viselkedni.

Nem nagy gesztusokkal.

Apró dolgokkal.

Ha felhívott, előbb megkérdezte:

– Jókor?

Ezt soha nem tette régen.

Ha Mateo nálam aludt egy hétvégén, nem hívott tízszer ellenőrizni.

Egy alkalommal még ezt is mondta:

– Köszönöm, hogy időt töltesz vele.

Nem:

„Ez a kötelességed.”

Hanem:

„Köszönöm.”

Én viszont továbbra sem adtam neki pénzt.

Amikor a tető javításra szorult, Ofelia felhívott.

– A te részed is.

– Küldd a számlát.

Meglepődött.

– Fizetsz?

– A tulajdonrészem arányában, ha valóban szükséges.

– Rendben.

– De előre.

– Mit?

– Dokumentum.

Elhallgatott.

– Jó.

Ez lett az új rendszer.

Nem boríték az asztalon.

Nem:

„Add ide.”

Hanem számok.

Számlák.

Megállapodás.

Furcsa módon ez tette kevésbé mérgezővé a kapcsolatot.

Az apám leveleit hónapok alatt olvastam végig.

Nem bírtam egyszerre.

A tizenegyedikben ezt írta:

„Talán egyszer már elég idős leszel ahhoz, hogy megértsd: az, hogy egy felnőtt haragszik rád, nem mindig jelenti azt, hogy te tettél valamit rosszul.”

Sokáig néztem.

A huszadik levél nem létezett.

Tizenkilenc volt.

Az utolsót néhány hónappal a halála előtt írta.

„Ha már nem tudlak megtalálni, remélem, egyszer te találsz rám ezekben a levelekben.”

Sírtam.

De nem csak gyászból.

Hanem azért is, mert végre kaptam egy másik történetet önmagamról.

Nem azt:

„Miattad ment el.”

Hanem:

„Kerestelek.”

Daniela segített kapcsolatba lépni apám egyik testvérével is.

Tía Mercedes még élt.

Amikor meghallotta a nevemet, sírni kezdett.

– Natalia?

– Igen.

– Istenem.

– Ismert engem?

– Kicsiként.

– Miért nem kerestek?

Csend.

– Az anyád nem engedte.

– És később?

– Apád azt mondta, ne tegyünk rosszabbat.

– Rosszabbat?

– Félt, hogy ha erőlteti, Ofelia rajtad vezeti le.

A mondat fájt.

Mert talán igaza volt.

Mercedes megmutatott fényképeket.

Apám fiatalon.

Én kisgyerekként az ölében.

Egy parkban.

Egy születésnapon.

Soha nem láttam őket.

– Ezt miért nem kaptam meg?

– Mert nem tudtuk, hová küldeni.

Egy délután hazamentem, és a kék kanapémon ülve ötven fényképet rendeztem sorba.

Maribel megkérdezte:

– Mit érzel?

– Mintha valaki visszaadott volna egy gyerekkor-részt.

– Jó?

– És rossz.

– Ez lehet egyszerre.

– Tudom.

Anyámmal a kapcsolatunk soha nem lett „szép” a klasszikus értelemben.

Nem lettünk legjobb barátnők.

Nem hívtam fel minden nap.

Nem meséltem el neki mindent.

Voltak dolgok, amelyekhez többé nem kapott hozzáférést.

Ez nem bosszú volt.

Hanem biztonság.

Két évvel az első hívás után Ofelia egyszer azt mondta:

– Szeretném, ha tudnád, miért hívtalak akkor.

– A ház miatt.

– Igen.

– Tudom.

– De nem csak.

Ránéztem.

– Mi más?

– Az orvosom miatt.