nem én voltam a baj.

Még akkor is, ha csak papírról.

Maribelhez mentem.

Ő nem kérdezett semmit.

Csak kinyitotta az ajtót.

– Baj van?

– Igen.

– Tea?

– Valami erősebb.

– Van tequila.

– Jó.

Leültünk.

Megmutattam a leveleket.

Maribel végül azt mondta:

– Ügyvéd.

– Tudom.

– Holnap.

– Igen.

– És ne írj alá semmit.

– Nem fogok.

Az ügyvéd neve Daniela Cortés volt.

Negyvenes, gyors beszédű nő.

Végigolvasott mindent.

– Először is: a dokumentumok alapján valóban lehet öröklési érdekeltsége.

– Ötven százalék?

– Ezt hivatalosan ellenőrizzük.

– Anyám azt akarja, mondjak le.

– Semmit nem ír alá, amíg nem látjuk a teljes helyzetet.

– Nem akarom kirakni Mateót.

Daniela felnézett.

– Senki nem mondta, hogy kell.

– De ha az enyém a fele…

– Tulajdonjog nem egyenlő azonnali kilakoltatással.

– Jó.

– És még valami.

– Mi?

– Ezek a levelek.

– Igen?

– Ha az anyja szándékosan tartotta vissza őket, az erkölcsileg súlyos. Jogilag az a kérdés, kapcsolódott-e ehhez más megtévesztés vagy vagyoni döntés.

– Például?

– Hogy az apja megpróbált-e támogatni önt, küldött-e pénzt, vagy hagyott-e más vagyont.

Megdermedtem.

– Szerinted?

– Nem tudom.

– Meg kell nézni.

– Igen.

És megnéztük.

Három héttel később Daniela felhívott.

– Üljön le.

– Miért mondja ezt minden ügyvéd?

– Mert néha szükséges.

– Mi van?

– Az apja nem csak leveleket küldött.

A szívem gyorsabban vert.

– Hanem?

– Éveken át pénzt utalt.

– Kinek?

– Az anyjának.

– Mire?

– A közlemények szerint az ön oktatására, ruháira és megtakarítására.

Csend.

– Mennyit?

Daniela megmondta.

A teljes összeg, az évek alatt, meghaladta a kétszázezer pesót.

Nem vagyon.

De nekem akkor hatalmas lett volna.

– Én soha nem láttam ebből semmit.

– Ezért vizsgáljuk.

– Anyám vette el?

– Nem akarok következtetni a dokumentumok előtt.

A banki nyomok szerint a pénz Ofelia számlájára érkezett.

Majd elolvadt a háztartási kiadásokban.

Később Sergio autójában.

Felújításban.

Néhány készpénzfelvételben.

Az apám külön is nyitott egy kisebb megtakarítási számlát a nevem javára.

Ofelia volt a kezelője, amíg kiskorú voltam.

Az a számla huszonkét éves koromra szinte üres volt.

Aznap, amikor kirakott, kevesebb pénzem volt a pénztárcámban, mint amennyit apám évekkel korábban nekem félretett.

Ez volt a második törés.

Az első az volt, hogy anyám nem szeretett úgy, ahogy kellett volna.

A második:

hogy aktívan elvette azt is, amit valaki más megpróbált nekem adni.

Nem mentem azonnal hozzá.

Daniela tanácsára előbb összegyűjtöttük a dokumentumokat.

A ház tulajdoni helyzete is tisztázódott.

Apám ötvenszázalékos része valóban rám szállt.

Anyám nem tudta egyoldalúan Mateóra íratni.

Ezért kellettem.

Egy hónappal az első látogatás után újra elmentem.

Ezúttal Daniela velem jött.

Ofelia meglátta.

– Ügyvédet hoztál?

– Igen.

– Miért?

– Mert hét év után aláírást kérsz tőlem egy ingatlanhoz.

Anyám arca megfeszült.

– Ez családi ügy.

Daniela nyugodtan válaszolt.

– Az ingatlantulajdon is jogi ügy.

Leültünk.

Mateo az iskolában volt.

Én elővettem a banki kimutatásokat.

– Apa pénzt küldött.

Ofelia elsápadt.

– Milyen pénzt?

– Ne.

Letettem az első lapot.

– Ezt.

Második.

Harmadik.

– Tudtad.

Anyám hallgatott.

– Mire ment?

– Éltünk valamiből.

– Azt mondtad, apa semmit nem adott.

– Nem adott eleget.

– Nem ezt kérdeztem.

– Natalia…

– Mire ment az én megtakarításom?

Anyám sírni kezdett.

– Ne csinálj belőlem szörnyeteget.

– Én kérdezek.

– Szükségünk volt rá.

– Mire?

– A házra.

– Sergio autójára is?

Megmerevedett.

Tudtam.

– Megnézted?

– Igen.

– Nem lett volna szabad.

Elnevettem magam.

– Az én pénzemet nem lett volna szabad elkölteni.

Csend.

– Miért csináltad?

Ofelia végül felkiáltott:

– Mert egyedül maradtam!

– Apa pénzt küldött.

– Nem volt itt!

– És ezért engem büntettél?

– Nem.

– De.

– Én…

– Miért mondtad, hogy miattam ment el?

Anyám a kezébe temette az arcát.

– Mert amikor rád néztem, őt láttam.

Csend.

– Tessék?

– Az arcod.

– Én gyerek voltam.

– Tudom.

– Hány éves voltam, amikor először mondtad, hogy miattam ment el?

Nem válaszolt.

– Nyolc.

Ofelia sírt.

– Tudom.

– És Mateo?

A kérdésre felnézett.

– Mi van vele?

– Őt miért tudod szeretni?

– Szeretem őt.

– Tudom.

– Téged is szeretlek.

– Ne.

A hangom megremegett.

– Ne mondd ugyanazt a szót arra, amit vele csinálsz, és arra, amit velem.

Csend.

– Ha fél, megöleled.

– Natalia…

– Ha hibázik, türelmes vagy.

– Más lettem.

– Miért?

– Mert amikor Sergio meghalt, rájöttem…

– Mire?

Ofelia sokáig hallgatott.

– Hogy egyedül maradhatok.

Ez a válasz feldühített.

– Tehát nem azért változtál, mert rájöttél, hogy engem bántottál.

– Nem ezt mondtam.

– Hanem mert féltél, hogy Mateo is elhagy.

Csend.

Nem mondta ki.

Nem kellett.

Daniela közbeszólt.

– Beszéljünk a házról.

Anyám azonnal rám nézett.

– Natalia, kérlek. Mateo miatt.

– Nem írom rád vagy rá azonnal.

– Akkor mit akarsz?

– Először is nem adom fel a tulajdonrészemet.

– Miért?

– Mert az apám része volt.

– Te nem is ismerted.

– Mert te nem engedted.

A mondat úgy csattant, mint valami.

Ofelia elhallgatott.

– Másodszor – folytattam –, Mateo maradhat itt.

Anyám felkapta a fejét.

– Mit?

– Nem fogom őt az utcára tenni.