A kávégépnél Maribel, a kolléganőm rám nézett.

– Natalia.

– Mi van?

– Te aludtál valahol?

Mosolyogni próbáltam.

Nem sikerült.

A raktár lépcsőjén végül mindent elmondtam neki.

Nem szakított félbe.

Nem kérdezte:

– Mit csináltál, hogy kirakjon?

Csak ennyit mondott:

– Az unokatestvérem kiad egy szobát.

Felnéztem.

– Mennyi?

– Megkérdezem.

– Nem tudom, ki tudom-e fizetni.

– Előbb nézzük meg.

– Maribel…

– Natalia.

Megfogta a karomat.

– Nem kell bizonyítanod, hogy elég rossz ahhoz, hogy segítséget érdemelj.

Ez volt az első alkalom, hogy valaki úgy segített, hogy nem éreztette velem, mennyivel tartozom neki azért, mert létezem.

A szoba kicsi volt.

Egyszemélyes ágy.

Egy ablak.

Egy szekrény.

És egy ajtó, amit belülről be lehetett zárni.

Az első hetekben mindenért engedélyt kértem.

– Bekapcsolhatom a tűzhelyet?

A háztulajdonos unokatestvér, Rosa, furcsán nézett.

– Fizeted a lakbért.

– Tudom.

– Akkor főzz.

– Meddig?

– Amíg akarsz.

Ezt sem értettem.

Éjszaka felébredtem, ha a szomszéd elhúzott egy széket.

Ha valaki hangosabban csukott ajtót, összerezzentem.

Hónapokig tartott, mire megszoktam:

senki nem ellenőrzi a pénztárcámat.

Senki nem kérdezi, mennyit kerestem.

Senki nem ordít, ha fáradtan hazaérek.

Lassan felépítettem az életemet.

Befejeztem a technikusi képzést.

Előléptettek.

Először készletkezelési koordinátor lettem.

Aztán rendszerelemző.

Végül műszakvezető.

Később béreltem egy saját lakást Zapopanban.

Vettem egy kék kanapét részletre.

Kávéfőzőt.

Sárga függönyöket.

Én választottam őket.

Nem kérdeztem meg senkit:

– Túl élénk?

Az első születésnapomon, amit egyedül ünnepeltem, Maribelt meghívtam tacos al pastorra.

Leöntöttem a terítőt salsával.

Megdermedtem.

Maribel felállt.

– Van szalvéta?

– Ennyi?

– Mi ennyi?

– Nem vagy mérges?

Rám nézett.

– Miért lennék?

A mosogatónál később sírni kezdtem.

Maribel odajött.

– Mi történt?

– Semmi.

– Natalia.

– Soha nem hagytak hibázni úgy, hogy ne legyen belőle ítélet.

Nem tudott mit mondani.

Csak mellettem maradt.

Ofelia hét évig nem keresett.

Nem telefon.

Nem levél.

Nem:

„Élsz?”

Semmi.

Az első két évben minden születésnapomon ellenőriztem a telefonomat.

A harmadikon már csak egyszer.

A negyediken egyáltalán nem.

Mégis, amikor kedden egy ismeretlen szám hívott az irodában, és meghallottam:

– Natalia?

Azonnal felismertem.

A testem előbb tudta, mint az agyam.

– Igen?

– Én vagyok.

Csend.

– Ki?

– Anyád.

A kezemből majdnem kiesett a toll.

– Mit akarsz?

– Szombaton gyere el.

Nem:

„Hogy vagy?”

Nem:

„Sajnálom.”

Csak utasítás.

– Miért?

– Beszélnünk kell.

– Hét éve nem beszéltünk.

– Tudom.

– Akkor mi történt?

– Telefonon nem.

– Akkor én sem.

Csend.

Aztán más hangon:

– Natalia… kérlek.

Ez a szó.

Kérlek.

Gyerekkoromban szinte soha nem használta velem.

– Miért most?

– Gyere el.

– Sergio ott lesz?

Csend.

– Nem.

– Miért?

– Már nincs itt.

– Elment?

– Meghalt.

Meglepődtem.

Nem éreztem gyászt.

Bűntudatom lett emiatt.

– Mikor?

– Tavaly.

Csend.

– Sajnálom.

– Szombat, délután kettő.

Majd letette.

Három napig gondolkodtam.

Maribel azt mondta:

– Nem kell menned.

– Tudom.

– Akkor?

– Látni akarom.

– Őt?

– A helyet.

– Miért?

– Hogy tudjam, tényleg olyan volt-e, mint emlékszem.

Maribel rám nézett.

– És ha rosszabb?

– Akkor legalább nem képzeltem.

Szombaton elmentem.

A ház ugyanaz volt.

Kisebbnek tűnt.

A kapu rozsdásabb.

A fal új színt kapott.

Megnyomtam a csengőt.

Lépéseket hallottam.

Az ajtó kinyílt.

Anyám állt ott.

Öregebb volt.

Sokkal.

A haja rövidebb.

A szeme alatt sötét karikák.

Néhány másodpercig csak néztük egymást.

– Te vagy az – mondta.

– Igen.

– Gyere be.

Beléptem.

Az első dolog, amit megláttam, egy piros gyerekcipő volt az előszobában.

Aztán egy kis hátizsák.

Dinoszauruszokkal.

Megálltam.

– Kié ez?

Anyám nem válaszolt.

Egy kisfiú szaladt ki a nappaliból.

Hat-hét éves lehetett.

– Mama!

Ofelia arca azonnal megváltozott.

– Óvatosan, Mateo.

A hangja.

Meleg.

Lágy.

Türelmes.

Ugyanaz a nő, aki egyszer rám ordított, mert túl hangosan vettem levegőt, most letérdelt.

– Felvetted a zoknidat?

A kisfiú nevetett.

– Egyet.

– Akkor még hiányzik valami, nem?

– Talán.

Ofelia megcsiklandozta.

Én mozdulatlanul álltam.

A kisfiú rám nézett.

– Ki ő?

Anyám felállt.

Csend.

– Natalia.

– Ki az a Natalia?

Ofelia nyelt egyet.

– A nővéred.

A világ megállt.

– Tessék?

A kisfiú elmosolyodott.

– Van nővérem?

Én anyámat néztem.

– Mit mondtál?

– Natalia…

– Hány éves?

– Hét.

A gyomrom összerándult.

Hét év.

Pontosan annyi idő telt el azóta, hogy kirakott.

– Sergio fia?

Ofelia bólintott.

Nem tudtam megszólalni.

A kisfiú odajött.

– Én Mateo vagyok.

– Szia.

– Tényleg a nővérem vagy?

– Úgy tűnik.

Mosolygott.

– Ez jó.

Ofelia azt mondta:

– Menj be, játssz egy kicsit.

– De…

– Mateo.

Nem emelte fel a hangját.

– Kérlek.

A gyerek engedelmeskedett.

Én utána néztem.

A mellkasom fájt.

Nem azért, mert volt testvérem.

Hanem azért, ahogy anyám beszélt vele.

Türelmesen.

Gyengéden.

Mintha mindig is tudta volna, hogyan kell.

– Vele miért tudsz így beszélni?

Ofelia megmerevedett.

– Natalia.

– Velem miért nem tudtál?

– Nem ezért hívtalak.

– Én viszont ezt kérdezem.

– Más voltam.

– Hét évvel ezelőtt?

– Sok minden történt.

– Micsoda?

– Sergio…

– Ne kend rá.

Csend.

– Azt akarod mondani, hogy ő tett ilyenné?

– Nem.

– Jó.

– Én hibáztam.

Ez annyira váratlan volt, hogy egy pillanatra elvesztettem a fonalat.