– Tessék?

– Hibáztam.

– Ezért hívtál?

Nem válaszolt.

És akkor tudtam.

Nem.

Nem ezért.

Az asztalon észrevettem egy vastag barna borítékot.

Rajta a nevem.

– Mi az?

Ofelia leült.

– Ezért kértem, hogy gyere.

A gyomrom összeszorult.

– Mi történt?

– A házzal van kapcsolatban.

Felnevettem.

Röviden.

– Persze.

– Natalia.

– Hét év után a ház miatt hívsz.

– Hallgass meg.

– Mi kell?

– Nem pénzt kérek.

– Akkor mit?

Ofelia a borítékra tette a kezét.

– Aláírást.

Nevettem.

Most már tényleg.

– Természetesen.

– Ne csináld.

– Mit írjak alá?

– A tulajdonról.

– Nekem mi közöm hozzá?

Anyám rám nézett.

– Több, mint gondolod.

Kinyitotta a borítékot.

Régi dokumentumok.

Tulajdoni papírok.

Egy végrendelet.

Egy név.

Gabriel Ríos.

Az apám.

– Mi ez?

– A ház nem teljesen az enyém.

– Mit jelent?

– Apád nevén is volt.

– És?

– Amikor elment…

– „Elment.”

– Natalia.

– Folytasd.

– Nem mondtam el neked mindent.

A szívem elkezdett gyorsabban verni.

– Mit?

Anyám lehajtotta a fejét.

– Apád nem hagyott el téged.

Csend.

Nem értettem.

– Mit mondtál?

– Nem azért ment el, mert megszülettél.

– Ezt eddig is tudtam felnőttként.

– Nem.

Felnézett.

– Úgy értem, nem önként ment el.

A szoba elcsendesedett.

– Mi történt?

Ofelia sírni kezdett.

– Én küldtem el.

A torkom kiszáradt.

– Miért?

– Sok veszekedés volt.

– Miattam?

– Nem.

– Akkor miért mondtad egész gyerekkoromban, hogy miattam?

Nem válaszolt.

– Miért?

– Mert dühös voltam rá.

– És rajtam vezetted le?

– Igen.

Ez a szó fizikailag fájt.

– Mit tett apa?

– El akart válni.

– Miért?

– Mert…

Csend.

– Mert volt valakim.

Megmerevedtem.

– Sergio?

– Nem.

– Akkor ki?

– Ez régen volt.

– Ki?

– Nem fontos.

– Nekem az.

Ofelia sírt.

– Apád rájött.

– És elment.

– Igen.

– Miért nem keresett?

Anyám elővett egy másik borítékot.

Levelek.

Sárgult papír.

Az én nevemmel.

Natalia.

Az apám kézírása.

– Mik ezek?

– Levelek.

– Honnan?

– Tőle.

A kezem remegett.

– Nekem írta?

– Igen.

– Mikor?

– Éveken át.

– És?

Anyám sírt.

– Nem adtam oda.

A székhez kellett nyúlnom.

– Hány?

– Tizenkilenc.

Nem tudtam levegőt venni.

– Tizenkilenc levelet tartottál vissza?

– Natalia…

– Hét éven át azt mondtad, nem keresett.

– Tudom.

– Gyerekként azt mondtad, miattam ment el.

– Tudom.

– És közben írt.

– Igen.

A kezem remegett.

– Él?

Ofelia lehunyta a szemét.

– Nem.

Valami bennem szétszakadt.

– Mikor halt meg?

– Öt éve.

A hangom alig jött ki.

– Tehát amikor kiraktál, még élt.

Ofelia nem válaszolt.

– Élt?

– Igen.

– Tudta, hol vagyok?

– Nem.

– Miért?

– Én nem mondtam meg.

Felálltam.

– Te nem vagy normális.

– Tudom.

– Nem.

Hátrébb léptem.

– Ne mondd, hogy tudod.

A nappaliból Mateo hangja hallatszott.

Nevetett valami rajzfilmen.

Én pedig anyámat néztem.

– És most mi kell?

– A ház.

– Mi vele?

– Apád halála után az ő része rád szállt.

– Mennyi?

– Ötven százalék.

Megmerevedtem.

– Ennek a háznak a fele az enyém?

– Jogilag igen.

Nevettem.

Nem örömből.

– Ezért hívtál.

– Nem csak ezért.

– Mit akarsz, hogy aláírjak?

– Hogy mondj le a részedről Mateo javára.

Ott volt.

Az igazi ok.

Hét év.

Tizenkilenc visszatartott levél.

Egy halott apa.

Egy kisfiú, akit anyám olyan gyengéden szeretett, ahogy engem soha.

És még mindig nem azért hívott, mert hiányoztam.

Hanem mert kellett az aláírásom.

– Nem.

Ofelia arca megváltozott.

– Natalia.

– Nem.

– Hallgass meg.

– Hallgattalak.

– Mateo még gyerek.

– Tudom.

– Nincs semmije.

– Van anyja.

– Ez a ház az otthona.

– Nekem is az volt.

Csend.

– Engem mégis kiraktál.

Ofelia sírt.

– Ne büntesd őt az én hibámért.

Ez fájt.

Mert igaz volt.

Mateo nem tehetett semmiről.

– Nem őt büntetem.

– Akkor írd alá.

– Nem.

– Miért?

– Mert előbb meg akarom érteni, mit örököltem.

– Ez csak ház.

Ránéztem.

– Neked talán.

– Natalia.

– Nekem hét évvel ezelőtt még az volt az egyetlen hely, amit otthonnak hittem.

Csend.

– És úgy raktál ki, hogy reggel odaadtam neked a fizetésem.

Ofelia lehajtotta a fejét.

– Sajnálom.

– Késő.

– Tudom.

– Nem, ezt sem tudod.

Felvettem az apám leveleit.

– Ezeket elviszem.

– Persze.

– A tulajdoni papírokat is.

– Miért?

– Ügyvédnek.

Anyám arca megkeményedett.

Egy pillanatra megláttam a régi Ofeliát.

– Muszáj ebből ekkora ügyet csinálni?

Megálltam.

– Tessék?

– Csak szeretném biztosítani Mateo jövőjét.

– És az enyém?

Csend.

– Az nem számított?

– Te már jól vagy.

Nevettem.

– Mert magamat hoztam rendbe.

– Pontosan.

Ez a szó.

Pontosan.

Mintha azért járna nekem kevesebb, mert túléltem.

– Nem írok alá semmit.

– Natalia!

– És most elmegyek.

Mateo megjelent a nappali ajtajában.

– Már mész?

Ránéztem.

Nagy barna szeme volt.

Ugyanaz az áll, mint anyámnak.

– Igen.

– Visszajössz?

Nem tudtam, mit mondjak.

Végül:

– Szeretnéd?

Bólintott.

– Igen.

Ofelia ránk nézett.

– Natalia…

Felemeltem a kezem.

– Nem miattad.

Elmentem.

Az autóban húsz percig nem indítottam el a motort.

Az apám levelei az ölemben voltak.

Az elsőt ott nyitottam ki.

„Kedves Natalia, ma lettél kilencéves.”

Sírtam.

„Nem tudom, anyád megengedi-e, hogy ezt valaha elolvasd.”

Meg kellett állnom.

„Azt akarom, hogy tudd: nem miattad mentem el.”

A következő mondat homályossá vált a könnyeimtől.

„Ha egyszer azt mondják neked, hogy te tettél tönkre minket, kérlek, ne hidd el.”

A fejemet a kormányra hajtottam.

Harminc éves voltam.

És először hallottam az apámtól: