Alig aludtam.

Reggel hatkor felkeltem.

Bradley még aludt.

Bementem a konyhába.

Felálltam egy kis zsámolyra.

Elővettem a poharat.

És megdermedtem.

A víz nem volt tiszta.

Sárgás, opálos lett.

A nyaklánc kapcsának környékéről pedig valami sűrű, viaszosnak tűnő anyag vált ki.

Nem tudtam, mi volt.

Azt sem tudtam, veszélyes-e.

De egy dolgot biztosan tudtam:

normális nyakláncnak nem így kellene kinéznie egy pohár víz után.

A lábam megremegett.

Ekkor lépéseket hallottam.

Bradley.

Gyorsan visszatettem a poharat.

A szekrényajtót becsuktam.

Megfordultam.

Bradley belépett.

– Korán vagy fent.

– Nem tudtam aludni.

– Kávé?

– Igen.

Kinyitotta a hűtőt.

Aztán rám nézett.

– Hol a nyaklánc?

A szívem nagyot dobbant.

– A hálóban.

– Ma felveszed?

– Igen.

Nem tudom, hogyan tudtam ilyen nyugodtan hazudni.

Bradley elmosolyodott.

– Jó.

A kávéfőzőhöz ment.

Én pedig ekkor vettem észre:

nem kávét készített nekem.

Egy pohár narancslevet vett elő.

– Ezt idd meg előbb.

– Miért?

– Mostanában fáradt vagy.

– Nem vagyok éhes.

– Ez nem étel.

– Majd később.

Az arca megfeszült.

– Serena.

– Mi van?

– Miért vagy mostanában ennyire gyanakvó?

A szó szinte megállította bennem a levegőt.

– Gyanakvó?

– Igen.

– Nem vagyok az.

– Akkor idd meg.

Néztem a poharat.

Majd őt.

– Nem kérek.

Öt másodpercig egyikünk sem mozdult.

Aztán Bradley vállat vont.

– Ahogy akarod.

És kiöntötte a levet.

Nem tette vissza a hűtőbe.

Kiöntötte.

Ez volt az a pillanat, amikor a furcsa érzés félelemmé változott.

Megvártam, amíg zuhanyozni megy.

Elővettem a nyakláncot a vízből.

Nem értem hozzá közvetlenül.

Konyhai csipesszel egy tiszta műanyag tasakba tettem.

A vizet is lezárható üvegbe öntöttem.

Aztán felhívtam azt az egy embert, akiről tudtam, hogy nem fog azonnal Bradleyhez rohanni.

A munkatársamat és barátnőmet, Naomi Parkert.

– Serena?

– Fel tudnál venni?

– Most?

– Igen.

– Baj van?

Kintről meghallottam a zuhany elállását.

– Nem telefonban.

Naomi hangja azonnal megváltozott.

– Húsz perc.

– Ne gyere a ház elé.

– Miért?

– Egy utcával arrébb találkozunk.

Tíz perccel később azt mondtam Bradleynek:

– Megyek boltba.

– Vedd fel a nyakláncot.

Mosolyogtam.

– Majd amikor visszajövök.

Nem jöttem vissza.

Legalábbis nem aznap.

Naomi autójában megmutattam a tasakot.

– Mi a franc ez?

– Nem tudom.

– Ki adta?

– Bradley.

– És te vízbe tetted, mert egy öregasszony mondta?

– Tudom, hogyan hangzik.

– Nem. Az a rész furcsa.

Ránézett a tasakra.

– Ez a rész viszont nagyon nem tetszik.

Naomi unokatestvére egy klinikai laborban dolgozott.

Nem vittük oda titokban „baráti szívességként”.

Naomi inkább rábeszélt, hogy hivatalos úton járjak el.

– Ha tényleg van benne valami, akkor kell dokumentáció.

Igaza volt.

Először egy sürgősségi ambulancián kértem tanácsot, mert nem tudtam, érintkeztem-e valamivel.

Nem mutattam mérgezési tüneteket.

A nyakláncot külön kezelték.

Azt mondták, a víz elszíneződése önmagában semmit nem bizonyít.

Lehetett ragasztó.

Bevonat.

Szennyeződés.

Bármi.

De a kapocs szokatlan felépítése miatt azt javasolták, hogy adjam át megfelelő vizsgálatra.

Ez fontos volt.

Nem akartam őrült történetet gyártani egy pohár sárga vízből.

Tudni akartam.

Két nappal később egy rendőrségi kapcsolattartó és egy laboreredmény alapján már sokkal kevésbé tűnt nevetségesnek a félelmem.

A kapocs belsejében nem egyszerű ékszerészeti anyag volt.

Egy olyan idegen, nyugtató hatású vegyület nyomait azonosították, amelynek semmi keresnivalója nem volt egy nyakláncban.

Nem mondták, hogy önmagában a bőrömön viselve biztosan bármi történt volna.

Nem találgattak.

Csak ezt:

– Ezt az ékszert módosították.

– Szándékosan?

– A szerkezet alapján ezt vizsgálni kell.

Én pedig egyetlen kérdést tettem fel.

– Miért?

Erre senki nem tudott még válaszolni.

Bradley eközben huszonhét üzenetet küldött.

„Hol vagy?”

„Mi bajod van?”

„Miért nem veszed fel?”

Aztán:

„Ne csinálj drámát.”

Majd:

„A nyaklánc nálad van?”

Ez volt az első alkalom, hogy nem engem kérdezett.

Hanem az ékszert.

Megmutattam Naominak.

– Serena.

– Tudom.

– Ne menj haza egyedül.

Nem mentem.

Aznap este nála aludtam.

Hajnali egykor azonban üzenetet kaptam egy ismeretlen számról.

„Ne válaszolj Bradleynek. Holnap 10-kor a Broad Street-i könyvtár kávézójában. A lila sapkás nő.”

Felültem az ágyban.

Naomi mellettem aludt a kanapé másik végén.

Felébresztettem.

– Ő az.

– Ki?

– Az asszony a buszról.

Naomi elolvasta.

– Rendőrség.

– Mi?

– Nem mész oda úgy, hogy senki nem tud róla.

Másnap tíz előtt néhány perccel érkeztünk.

Naomi egy másik asztalhoz ült.

Az idős asszony már ott volt.

Ugyanaz a lila sapka.

Ugyanaz a kék kabát.

Leültem vele szemben.

– Ki maga?

Hosszú ideig nézett.

– Eleanor Whitmore.

– Honnan ismeri Bradleyt?

A keze megfeszült a kávéscsésze körül.

– A lányom miatt.

– Milyen lány?

– Claire.

A név nem mondott semmit.

– Bradley volt a férje?

– Nem.

Eleanor arca keserű lett.

– Majdnem.

Kiderült, hogy Bradley évekkel előttem kapcsolatban állt Claire-rel.

Eljegyezték egymást.

Erről nekem soha nem beszélt.

Bradley csak két korábbi rövid kapcsolatról mesélt.

Claire nem szerepelt közöttük.

– Mi történt?