A reggeli fény beszűrődött a hálószoba függönyein, miközben Tomás Villaseñor némán figyelte a feleségét, Renatát, aki éppen munkába készülődött.

Aznap voltak tíz éve házasok.

Tomás hónapok óta készült erre a különleges dátumra.

De nem azért, hogy romantikus vacsorát szervezzen, és nem is azért, hogy valami felejthetetlen ajándékkal lepje meg a feleségét.

Arra készült, hogy szembenézzen egy igazsággal, amelyről tudta, hogy előbb-utóbb úgyis napvilágra kerül.

— Kész a kávé, szerelmem — szólt az ajtóból.

A hangja nyugodtnak tűnt, pedig belül úgy érezte, mintha száz meg száz kötél szorítaná össze a gyomrát.

Renata megfordult és elmosolyodott.

Csakhogy a szeme már nem tükrözte ugyanazt az örömöt, mint régen.

— Köszönöm, drágám. Figyelj, Tomás, beszélnem kell veled a ma estéről.

Tomás ujjai erősebben szorultak a kávéscsésze köré.

Hát végre elérkezett a pillanat.

Az elmúlt hetekben Ismael Paredes magánnyomozó folyamatosan küldte neki a jelentéseket, fényképeket és pontos időpontokkal ellátott feljegyzéseket minden gyanús találkozóról.

Tomás már tudta, mit fog mondani a felesége.

De egészen más volt előre tudni az igazságot, és megint más közvetlenül annak a nőnek a szájából hallani, akit szeretett.

— Tudom, hogy estére van foglalásunk az El Mezquite étterembe — kezdte Renata, miközben idegesen játszott az egyik fülbevalójával.

— De arra gondoltam, hogy talán idén csinálhatnánk valami mást.

— Mást? Mire gondolsz?

Tomás igyekezett természetes, sőt enyhén kíváncsi hangon megszólalni.

Renata leült az ágy szélére.

Ugyanarra az ágyra, amely annyi éjszakának volt már tanúja, amikor egymást átölelve, halkan beszélgettek a jövőről.

A gyerekekről, akiket egyszer szerettek volna.

Az álomotthonukról.

És arról az ígéretről, hogy együtt öregszenek meg.

— Mostanában úgy érzem, túl rutinszerű lett az életünk. Minden annyira megszokott. Annyira kiszámítható.

Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:

— Azt hiszem, szükségem van egy estére, amikor kiszellőztethetem a fejem. Hogy újra emlékezzek arra, ki vagyok azon túl, hogy feleség vagyok, marketingigazgató, és mindenféle felelősség nyomja a vállamat.

Tomás letette a csészét az asztalra.

Attól félt, ha tovább tartja a kezében, összeroppantja az ujjai között a porcelánt.

— Tehát… külön akarod tölteni a házassági évfordulónkat?

— Csak ezt az egy estét — magyarázta gyorsan Renata. — Elmehetnék egy városi wellnessközpontba, kérhetnék egy masszázst, és élvezhetnék egy kis nyugalmat. Holnap majd megünnepeljük. Mit szólsz hozzá?

Tomás kis híján felnevetett az irónián.

A felesége éppen a tizedik házassági évfordulójuk napján kért engedélyt arra, hogy találkozzon a szeretőjével, miközben az egészet az „énidő” és az önmagáról való gondoskodás szép csomagolásába bújtatta.

Ismael legutóbbi jelentése teljesen egyértelmű volt.

Renata az elmúlt két hónapban csütörtök esténként találkozott egy férfival.

Ezek a találkozók több alkalommal is a Hotel del Río egyik szobájában értek véget, Santiago de Querétaro történelmi központjának közelében.

Aznap pedig csütörtök volt.

— Ha valóban erre van szükséged — hallotta magát mondani Tomás —, akkor menj.

Keserű ízt hagytak a szájában a saját szavai.

Renata arcán azonnal megjelent a megkönnyebbülés.

Felállt, odalépett a férjéhez, és arcon csókolta.

— Köszönöm, hogy megértesz. Tényleg te vagy a világ legjobb férje.

Felvette a táskáját, fogta az autó kulcsát, és elindult az ajtó felé.

Mielőtt azonban kilépett volna a szobából, hirtelen visszafordult.

– Tamás…

– Megint?

— Szeretlek. Tudom, mostanában nem mondom olyan gyakran, mint régen, de tényleg szeretlek.

Az ajtó becsukódott mögötte.

Tomás mozdulatlanul állt a szoba közepén.

Körülötte fényképek őrizték közös életük tíz évének emlékeit.

Az esküvőjük Puerto Vallarta tengerpartján.

Egy kirándulás a Sierra Gorda hegyei között.

Az előző karácsony a szüleikkel, amikor mindenki nevetett a tamaléval és desszertekkel megrakott asztal körül.

Minden kép egy-egy darabját jelentette annak az életnek, amelyről Tomás mindig azt hitte, valódi.

Megrezdült a telefonja.

Ismael üzent.

„Megerősítve. A megfigyelt személy lefoglalta a Hotel del Río 412-es szobáját este 7 órára. Egy harmadik személy érkezése ugyanarra az időpontra várható. Mi az utasítása?”

Tomás keze remegett, miközben megírta a választ.

„Haladjon a terv szerint. 7:30-ra ott leszek.”

A nap hátralévő része zavaros álomként telt el.

Tomás megérkezett az építészirodába, ahol dolgozott, és leült néhány tervrajz elé, de valójában egyik vonalra sem tudott figyelni.

Részt vett megbeszéléseken.

Megválaszolta a szokásos kérdéseket.

Aláírt néhány dokumentumot.

De fejben kilométerekkel távolabb járt.